21. rész - Csapda

Bocsánat, hogy ennyit késtem, eredetileg tegnap akartam hozni a részt, csak egész nap Győrben voltam. (nagy örömömre). Ma volt időm megírnom a maradékot, ezért itt van a rész. Köszönöm a két új feliratkozót, ezért már 78 olvasó volt, ami sokat jelent. Hagyjatok magatok után nyomot, jó olvasást. 

Louis szemszöge

Boldogan osztottam meg Niallel a nagy terveimet, és természetesen ő is örült neki velem együtt, sőt már az is szóba került, hogy együtt költözünk albérletbe és vállalunk munkát. Így már nyugodtabban hajtottam álomra a fejem, de nem éltem még magam bele annyira, amíg anya nem mond rá valamit, illetve bele nem egyezik. Úgy döntöttem, hogy reggelinél fogom közölni vele a szándékomat. Lassan el is érkezett a reggel, az asztalnál már készültem elmondani mindenki előtt.

-Anya, és mindenki más, szeretnék valamit elmondani, ami a jövőmet érinti. –kezdtem bele, majd nyeltem egy nagyot, ők meg kíváncsian vártam a nagy bejelentésem, amit aztán végre elkezdtem mondani, bár nehezemre esett, mert izgultam nagyon miatta. Főleg azért, hogy mit szólnak majd hozzá.

-Úgy döntöttem, hogy mivel 18 leszek, elköltözöm innen és a saját lábamra állok. –vártam a reakciókat, különösen anyáé érdekelt, ezért végig őt néztem és le sem vettem róla a szemem. Úgy vettem észre, hogy egy kezdetleges mosoly húzódott meg a száján, a szemeiben örömet lehetett kiolvasni, tehát eléggé feldobta az a hír, miszerint megszabadul tőlem.

-Rendben, Louis! Ez a te döntésed, nem tarthatlak vissza, ha te menni szeretnél, akkor menj. –mondta kissé közömbös hangon, mire is számíthattam volna, mikor velem csak a gond van, és egy nagy terhet veszek le a válláról. Nyugodtan foglalkozhat Claudioval és Federicáva, akiket a családjának tart.

-Nem is érdekel téged? Szeretsz még egyáltalán? –kérdeztem kételkedve és letörten, aztán belekortyoltam egyet a teámba.

-Már hogy ne szeretnélek, de ha neked így jobb, semmi sem tarthat vissza. –szavai nem voltak túl őszinték, már elég régóta éreztem, hogy nem szeret engem és elhanyagol, ez meg pont jól jön neki. Nem is baj, jobb lesz nekem egyedül, vagy Niallel, ha sikerül megvalósítani a tervet.

-Akkor indulok is, sziasztok! –készültem felállni az asztaltól, a fél reggelimet otthagyva, de anya megragadta a karom és visszahúzott a székre.

-Ez nem így megy. Fel tudok ajánlani valamit, ami segíthet rajtad, méghozzá az, hogy Claudio bérel neked egy lakást, és amíg nem találsz munkát, addig ő fizeti, utána meg már magadnak kell. –inkább fizetnek nekem, csak, hogy minél előbb elmenjek, tehát ez mindenkinek csak jó lesz. Nekem is, mert nem kell elviselnem ezt a sok idiótaságot, amik itt zajlanak, nekik meg azért, mert megszabadulnak tőlem. Támogattam az ötletet, ezért már aznap kerestek nekem albérletet, nekem semmit sem kellett tennem, szinte ők intézték az egészet, csak, hogy minél előbb elmenjek innen, de úgyis csak az újévben fog megtörténni a költözés.

2009. december 24.

Végre elérkezett ez a nap is, és ez nem csak a karácsony kezdetét jelenti, hanem az én születésnapomat is, de az idei különösen jó volt, ugyanis ekkor váltam hivatalosan is nagykorúvá. Végre szabad vagyok, de az igazi szabadság csak akkor kezdődik el, amikor már elköltözöm innen. Ugyanis még részt kell vennem a karácsonyi bálon, amit ugye elvárnak az embertől ebben a társadalmi rétegben, anya élvezte, de nekem egy kínszenvedés volt az összes másodperce ezeknek az eseményeknek. A szilveszterről meg nem is beszélve.

Kezdődött a karácsonyfa díszítése, de előbb meg kellett várni, amíg felállítják a fenyőfát, de az úgy látszik, el fog maradni. Ülök a kanapén a gondolataimban elmerülve, ebből Claudio zökkentett ki.

-Louist! –mondta ki hangosan a nevem, én egy kicsit megremegtem, mert a frászt hozta rám.

-Mi van már? –mondtam kissé ingerülten.

-Normálisan beszéljél, értve vagyok? –vette szigorúra, de fel sem vettem, annyira nem érdekelt már.

-Bocsánat. –kértem kényszerből bocsánatot, ez már tetszett neki, de közel sem volt őszinte. Gondolom ő is tisztában volt vele, de nem igazán izgatta a dolog, jól tette.

-Van egy kis gond, az alkalmazottak kint ragadtak az erdőben, mert onnan akartak hozni fenyőt, mondtam, hogy a vásárba menjenek, de nem hallgattak rám, indulni kell megkeresni őket. Öltözz fel, öt perc múlva itt szeretnélek látni. Na, eredj! –parancsolgatott, amit nem igazán tűrtem. Legszívesebben visszaszóltam volna neki, de feleslegesnek tartottam, hiszen amíg itt lakom, csicskázni kell neki, és jobbnak láttam megtenni, ugyanis tartottam attól, hogy megbüntet, és itt kell maradnom. Szó nélkül felálltam, a szobámba mentem átöltözni, onnan a nappaliba, ahol felvettem a cipőmet és a kabátomat és indulásra készen álltam, Claudio nem sokkal később jött is, kezében a kocsi kulcs volt.

-Mehetünk. –jelentette ki, az ajtó már nyílt is, aztán kiléptünk rajta, majd beültünk az autóba. Egy darabig mentünk, ameddig el nem érkeztünk egy erdőféleséghez, annak a közelében parkoltunk le, végül kiszálltunk. Eleredt az eső, ami miatt káromkodtam egy sort magamban, de sajnos volt annyira hangos, hogy Claudio meghallja.

-Ráférne egy jó nagy adag szappanos víz a szádra! Beszélj szebben, ez nem méltó viselkedés hozzád! –parancsolta, lehajtott fejjel bocsánatot kértem, amit értékelt is, mert bólogatott egyet, miszerint jól végeztem a dolgomat, mintha valami kutya lennék, vagy nem tudom. Biztosan annak tekint, ami kissé bántott, de próbáltam nem foglalkozni vele. Mentünk egyenesen az erdő felé, s mikor betértünk, kissé félni kezdtem, de közben rájöttem, hogy alaptalan, főleg, hogy még be sem sötétedett. Csendesen mentünk egymás mellett egyre beljebb, már a kijáratot, vagy bejáratot sem lehetett látni, hanem mindenhol csak fák voltak, illetve bokrok, amiken egy darab levél sem volt már. A lehullott levelek a lábunk alatt voltak, amiken sétáltunk, hát ez a természet rendje, tavasszal majd újra virágoznak majd, és azok beárnyékolják az erdőt. Kezdett sötétedni, ezért a félelmem is fokozódott, de nem mertem megszólalni, féltem Claudio reakciójától, mert köztudott, hogy nem kedvel engem. Már rég otthon kellene lennünk és a fát díszíteni, ehelyett egy erdőben vagyunk.

-Mikor megyünk haza? –kérdeztem megszeppenve, ekkor rám nézett eléggé dühösen. Rossz érzésem támadt, mintha készülne valamire.

-Nyugi már, majd mindennek eljön az ideje. –válaszolta nyugodt hangon, azonban engem akkor is zavart a viselkedése, illetve továbbra is furcsa volt.

-Nem értelek, szerintem senki sem jött ide fenyőért, mivel egy darab fenyő sincs itt. –akadtam ki, próbáltam felvenni a tempóját, mert az utóbbi két percben eléggé gyorsított. Nem reagált semmit, csak mentünk a semmibe céltalanul, legalábbis számomra volt az, neki biztosan nem, mert biztos voltam benne, hogy rossz szándékkal hozott ide. A látótávolságon belül volt egy elhagyott ház, egyre közelebb mentünk hozzá és már csak attól kellett tartanom, hogy vesszük célba, s a félelmem be is igazolódott.

-Minek jöttünk ide? –kérdeztem megszeppenve.

-Ne kérdezősködj, gyere inkább! –utasított, majd kinyitotta a roncsos ajtót kulccsal, odabent sötétség volt, de az elemlámpával megvilágította, úgy már láthatóak voltak a pókhálók és a régi poros bútorok, ami még félelmetesebbé tette a hatást. A padló fából készült, és ahogy lépkedtünk rajta, recsegett a lábunk alatt, az kisebb zajt keltett a félelmetes épületben. Kívülről belepte a gaz, az épület falára pedig zöld mohák telepedtek. Csendesen mentünk fel a lépcsőn, ami szintén zajos volt, hiszen ugyanolyan fából készült az is, amiből a padló is.

-Áruld már el, hogy mire jó ez! –könyörögtem remegő hangon, mert egyre jobban féltem és tényleg nem láttam már ennek értelmét.

-Pofa be! –kiabált rám, ekkor visszhangzott az egész épület, ami még félelmetesebbé tette az amúgy is ijesztő hangulatot. Hamarosan felértünk egy szobába, oda be is mentünk.

-Mindjárt jövök, telefonálnom kell, körülbelül tíz perc. –rohant is ki engem otthagyva, de én utána szerettem volna meg, azonban megállított.

-Ott maradsz! –kiabált rám, mint egy kutyára, ismét visszhangzott az egész épület, én meg beleremegtem. Jobbnak láttam szót fogadni neki, mivel úgy is én húznám a rövidebbet, tehát meglapultam a szobában és csak vártam és vártam, de semmi sem történt, Claudio nem jött vissza és a hangokat sem hallom, ami arra utalna, hogy itt van. Nem recsegett a padló sem, legfeljebb csak alattam, de távolabbról nem hallottam semmit, ezért körülnéztem, hátha itt van valahol, de nyoma veszett. Legjobbnak láttam elhúzni innen, semmi dolgom nem maradt itt, azonban arra lettem figyelmes, hogy az ajtó be van zárva, tehát itt már minden világossá vált, ez volt a terve, hogy engem ide bezárjon, és itt hagyjon. Azonban azt elfelejtette, hogy az ablakon ki tudok mászni, csak sajnos nem biztos, hogy kitalálok ebből az erdőből. Mivel nagyon sötét volt és semmi világítás nem volt nálam, ezért kénytelen voltam tapogatózni, hogy menjek valami, de sajnos egyelőre kevés sikerrel. Valójában egy ablakot kerestem, amin kitudok mászni, s láttam is valami fényt kintről, ezért elindultam annak az irányába. Az valóban egy ablak volt, azonban nem sikerült kinyitnom, kétségbeesetten rángattam, de meg sem akart mozdulni, ez okból már a sírógörcs kerülgetett. Rendesen kiszúrtak velem, kíváncsi leszek, hogy anyát érdekli-e, hogy hol vagyok, és miért nem megyek haza. Feladtam, mert nem tudtam kinyitni az ablakot, így én bent ragadtam, ráadásul mindez a 18. születésnapomon történik, fáztam is nagyon. Összekuporodtam az egyik sarokban, a térdeimet felhúztam és magamhoz öleltem, aztán kiengedtem a gőzt, a könnyeim patakokban folytak és kétségbe voltam esve, amiért ilyen kegyetlenséget tettek velem, akár meg is halhatok, mert semmi élelem nincs itt, esetleg megfagyok, bár kétlem, hogy ez bárkit is érdekelne a családban. Ha lenne nálam telefont, Niallt hívnám fel, vagy anyát, mert nehezen tudom elhinni, hogy ennyire kőszívű lenne, hogy itt hagyná a saját gyerekét, mert azért a remény még nem veszett el. Lassan álomba sírtam magam, azt sem érdekelt már, ha többé nem ébredek fel, mindenkinek jobb lesz úgy, nélkülem. Niallnek bizonyára fájna, ha meghalnék, mert ő az egyetlen ember, akit úgy szeretek, én se bírnám ki, ha örökre elmenne, és ez kölcsönös is. Miatta kell csak életben maradnom, nem fagyhatok meg reggelre.

Álmomban furcsa és ijesztő hangokat hallottam, ki akartam nyitni a szemem, de nem ment, egyszerűen nem tudtam felébredni ebből a rémálomból. Vagy lehet csak félálomban voltam, és körülöttem voltak hallhatóak a zajok, azonban reménykedtem, hogy csak egy álom, aminek hamarosan vége. Felriadtam, aztán egy igazán ijesztő dolog tárult a szemem elé.